találkozás egy koreai fiatalemberrel

csütörtökön koreai kult ismeretterjesztésben részesülhettünk a károli gáspár református egyetemen. egy kisebb terem négy falánál zajlottak az események, középen tánc, tékvándo-bemutató, népiruha-próba. a falak: tájékoztatás, prospektusok, babák, régiségek, dísztárgyak az egyiknél; sülttészta és egy szusiféle (de természetesen igazi koreai étek!) a másiknál; filmvetítés a harmadikon; tusfestés a negyediknél. és mindenütt ismeretterjesztés, a fent nevezett pusztakezes harcművészetről, a koreai kultúráról, a ruházkodásról, a zászlóról, stb. helyes koreai és magyar fiatalok jobbra-balra.
ottlétem féllegális jellege nem engedett számomra sok időt, ezért először az információs pulthoz mentem (nem a kajához!), kértem tájékoztatót, adtak, mondtam, hogy újságíró vagyok, komolyabban foglalkoztat a téma - erre adtak még párat, közben azért figyelmeztettek is, hogy nézzem a táncot:)
tánc után ettem egy adag nemzeti ételt, evés közben pedig kifigyeltem, hogyan zajlik a tusfestés. egyéni tanrend szerint haladtunk, a sorban állók kérhettek mintát a képre, rövid neveknél többnyire bambusz került a hangul-betűk mellé. én is a névátírás mellett döntöttem, barátnőm és én kerültünk papírra, judit + pisti, mint az oviban:)



aztán ahogy tébláboltam tovább, megszólított hao-hjo (ez távolról sem biztos, de két hasolnó hangzású, h-kezdőbetűs szótagból állt a srác neve). hh feketeöves tae-kwon-dós (továbbiakban tékvándo), munkaruhában, két bemutató között ácsorgott a terem szélén. először azt sem tudtuk, miről beszéljünk, mondta, kérdezzek bármit koreáról, válaszol.
...
kérdezte, mi érdekel pontosan? a kultúrája, meg minden, válaszoltam frappánsan. de mégis, kérdezzek koráról, folytatta zavartan mosolyogva, észlelve, hogy beszélgetésünk kissé akadozó. "...", vártam egy ütemet. kérdezz koreáról, mi érdekel, az ország vagy a nyelv? mindkettő, elsősorban az ország, másodsorban a nyelv, segítettem rajta. mit tudok koreáról? hát, sajnos csak nagyon keveset, feleltem segítőkészen. hallottam-e, hogy van két korea, egy észak és egy dél? persze, természetesen, mondtam öntudatos, művelt világpolgárként. bocsánat az angolomért, vetette közbe hao-hjo. ugyan-ugyan, remek az, bátorítottam én. tudom-e, hogy volt ott foci-vb? tudom, naná, örvendeztem, majd úgy döntöttem, nem hánytorgatom fel a játékvezetők ténykedését. hallottam-e a samsungról és a hundayról? pardon? "samsun, hündai." aha, persze. hát te sokat tudsz koreáról! tudok ezt-azt, de az nagyon kevés, motyogtam álszerényen. elárultam még, hogy épp egy koreai könyvet olvasok, cso sze-hi írta. kicsoda? cso sze-hi, ismered? nem, nem, tétovázott hao-hjo, de tétováztam magam is, ezért ő kérdezett: tudod honnan ered a tékvándo? nem én. régen, mikor semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre, puszta kézzel kellett az állatokkal, ellenségekkel harcolni, megvédeni magukat. itt érkeztünk el a pontra, ahol bizalmába avathat.
picit közelebb hajolt, olyan arccal, mint aki fontos és bizalmas bejelentésre készül, majd halkan megkérdezte: tudod, hogy koreában minden férfinek két évig katonának kell lennie? nem. észak miatt, észak nagyon erős, az ország nem gazdag, de a hadserege félelmetes. biztos vagy ebben? igen, két évig voltam katona, tudom. és a seregben kötelező a tékvándo, tette hozzá. ma is? igen, mindenkinek kötelező.
mit gondolsz, egyesülhet a két korea? nem hiszem, szeretném, de nem hiszek benne. az emberek mindkét országban ezt szeretnék, igaz? igen, mindenki szeretné, csak az északi vezetők nem, le kell lőni őket! ez a harciasság kicsit meglepett. vagy várnotok kell kicsit, kínáltam neki k.európai típusú alternatívát. a koreaiak türelmetlenek, jelentette ki. mindig sietnek. míg katona voltam, elhagyott a barátnőm, nem várt rám. ekkor gurítottunk volna le egy sört, ha néhány épülettel odébb és pár órával később beszélgetünk.


sör helyett maradtunk még kicsit militari-vonalon. még beszélgetésünk elején mondtam neki, hogy engem úgy általában a távol-kelet érdekel, ezzel nagyon nem tudott mit kezdeni, fel kellett sorolnom tehát pár országot, amiket én közép-európának hívok, meg párat, amiket távol-keletnek, na, erre gondolok. a hadseregről beszélve aztán váratlanul kijelentette: utálom a japánokat! megértem, biztosítottam. (viccet félretéve, gyarmatosítás, népirtások, nagyobb gazdasági erő, tényleg érthető. érzékeny téma ez arrafele, olyan mint minálunk, mindenki utál mindenkit, kár is bogozni a szálakat.) hallottam-e ...(nem értettem, azóta sem, utánanézni!)-ről? nem. ott szervezett népirtás volt, ugyanolyan mint auschwitz (utóbbit egyátalán nem lehetett érteni, csak tudni.) mondtam, rémlik valami, de ezzel fél ázsia így van, a kínaiaknak ott a nankingi mészárlás, hat héten át minden elképzelhető rémtettet elkövettek a japánok alvilági tombolásukban. ezt meg ő nem tudta. kicsit furcsáltam, mondtam is neki, hogy még hollywoodi film is készül róla épp most. de én azért szeretem a japánokat, jól is néznénk ki, ha minden népet utálnánk, akit valamiért lehet, sose érnénk a végére.
óvatosan megkérdeztem, otthon, szöulban ismer-e japánokat? igen, szöulban nagyon sok külföldi él. szóval vannak japánok a személyes ismerőseid között? vannak. vannak japán barátaid? igen, de ők erről nem tudnak! manipulálják őket az iskolában, a népirtásról nem tanulnak. (inkább tipikus keleti önmegmagyarázásnak tűnt ez, bár kétségtelenül van benne valami. tudtommal hivatalosan elismerik pl. nankingot, de komoly politikai erők egészében tagadják és minden változat, így a hivatalos is, valamilyen részben tagadja (nem úgy volt, nem addig, nem annyi áldozat, ezt talán elkövették, de azt már nem, stb.)) igaz, hogy korea meg akarja változtatni a tenger nevét, hogy ne japán-tenger legyen? miféle tenger? japán-tenger. nem-nem, mondta fejet csóválva, minden addigi kijelentése közül a leghatározottabban, nem japán-tenger az, hanem keleti-tenger! a japánoknak japán-tenger, a többieknek keleti-tenger, ajánlottam kompromisszumot, hiába. nem, az keleti-tenger. hazamegyek és áthúzom a térképeimben, tréfálkoztam, mosolygott, de nem tudom, vette-e a lapot (ti. a világ azt japán-tengernek tartja számon, így hívja a nemzetköz, nincs mit tenni. korea persze nagy rössel koreai-tengerre próbálta kereszteltetni eleinte, aztán mindenki érzékenységére tekintettel a keleti-tenger verziót nyomják mostanában. ezzel együtt mindez csak terv, egyelőre japán-tenger, várjuk a fejleményeket.) papírlapot vett elő, rajzolt rá koreát, japánt, közé hullámzó tengert majd egy kis pontot a kettő közé, a keleti-tengerre. mi ez, okinawa? kérdeztem meg vidáman, szerencsére csak majdnem. dokdo, nevezte meg a szigetet. katonai támaszpont van ott, kb. harminc fős erőd, a mai napig készenlétben áll az őrség, japán támadástól tartva. szólt egy földijének, aki kisvártatva képeslapot hozott nekem, feketefarkú fecskék szállnak rajta dokdo fölött. szép. ajándék neked, mondta lelkesen. köszönöm szépen. ajándék. köszönöm. sietsz? még egy kis időm van.

...part II. still to come.
ps: szkennelt képek jönnek ám kiegnek!