találkozás egy koreai fiatalemberrel, pt II.

dokdónál hagytuk abba, de mit mondott még hao-hjo?
hogy egy valamiben a világ legjobbjai: mobilgyártásban. mert három évvel ezelőtt már képernyős mobilon beszélgetett otthon, látta a másik felet real time. elismerően bólogattam, a fonák helyzet ellenére, hogy jómagam az éppen a világ ama részéről érkező gondolkodásmódnak (is) megfelelően előszeretettel mondok le mindenről, ami nem fontos, az én egyszerű mobilommal telefonálni, sms-ezni, felébreszteni magamat és másokat és néha számolni vagy naptárazni szoktam, semmi mást. ennél egyszerűbbet nem is tudnék vásárolni, mondhatni. kérte, mutassam meg, elnézést kértem, mert nokia, erre nevetett, hogy ugyan már!
hao-hjo szöuli otthonában négy perc alatt tölt le egy teljes filmet, hatalmas sávszélesség, erre nem mondom, hogy nem kéne, de ezt sem birtokolni akarnám, hanem dolgozni vele. hihetetlen lehetőségeket rejtene magában. azt mondja, itt (európa, merthogy két éve mannheimben él) néha össze tudná törné a gépet dühében, olyan lassú. magam is, pedig sose éltem szöulban.
az én japánbarátos és országegyesítős kérdéseim után ő is kérdez egy merészebbet, hogy mennyi a fizetésem. átváltom dollárba, mondom az eredményt, azt mondja, gazdag ember vagyok. azt felelem, vannak rosszabbak is, jobbak is. focicsapatom nincsen és addig nem is tekintem magam gazdagnak, míg nem lesz:)
búcsúzáskor kezet rázunk, utánam int, hogy szép napot, hasonlókat mondok én is, csak az ajándékon aggódom kicsit, ha ott is olyan komolyan veszik a szívességek/viszonzások rendszerét, mint japánban, akkor elég udvariatlan voltam.
ezzel a posttal neki is adóztam kicsit, bár ő erről mit sem tudhat.